Hatodikosaim házi fogalmazást írtak a minap.
Tapasztalataim szerint, általában a gyerekek már akkor is katatón sokkot kapnak, ha a munkafüzetben három egész mondattal kell válaszolniuk egy kérdésre, most azonban feltűnően nagy volt a lelkesedés a csoportban. (Ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, az általános munkakedvet jelentősen megnövelte a beígért ötös, de persze én is, mint a legtöbb tanár, azért szeretem azt hinni, hogy oly meggyőző erővel motiválom a népet, hogy azok önként, és a tantárgy iránt érzett tiszta szerelemből végzik el a rájuk rótt, alkalmankénti penzumot.)
A diákok több téma közül választhattak, a legnépszerűbbnek mégis a Ha egy napra királynő/ király lehetnék… cím bizonyult.
Eleinte jókat derültem az írásokon, mert olyan életbevágóan fontos dolgok szerepeltek bennük, mint az, hogy „megparancsolnám a szakácsnak, hogy süssön nekem jó sok rántott húst, és tartsa is melegen, mert az csak úgy finom”. (Mondjuk, ebben igaza van a gyereknek, a rántott husi tényleg melegen a legjobb.)
Meg olyanokat is láttam, hogy „élvezném, hogy szobalányok hada lesi minden kívánságom”. (Itt is egyet tudtam érteni az íróval. Én olykor már azzal is megelégednék, ha valaki kiteregetne helyettem, míg a dolgozatokat javítom.) De olyan is akadt, aki azt írta, hogy „azonnal rendelnék magamnak egy Nike Air Jordan cipőt”. (Pfff… tudom… Ne is taglaljuk ezt a cipős témát… Ha nincs is annyi lábbelim, mint SJP-nek abban az ikonikus sorozatban, azért valahogy évről évre egyre kevésbé férek el a szekrényemben.)
A lóimádók is eleresztették a fantáziájukat. (Ebben az osztályban több is akad belőlük. Erről árulkodnak az órák közepén a semmiből rendszeresen előkerülő kis, műanyag paripák, amelyek vidám vágtában trappolnak fel s alá a tolltartók és a vizespalackok között, miközben én a táblánál a teljesen érdektelen, szófaji csoportokról hadoválok.) Szóval, a lócsiszár lelkületű gyermekeim, beszámolóik alapján, leginkább díjnyertes ménest tartanának a ház körül, a kiskertben. (Na ja! Sose lehet tudni, hogy mikor veszed hasznát annak a céklaágyások között bóklászó lipicainak!)
Az egyik ilyen gyerkőc írta azokat a sorokat, amik végül mégis gondolkodóba ejtettek: „Lóháton körbejárnám az országot és elbeszélgetnék a néppel. Meghallgatnám az embereket, enni adnék az éhezőknek és orvost vinnék a betegekhez.”
De a legjobban azon ámultam el, amikor a következőket láttam a vonalas papíron: „Mindent megtennék, hogy jó király legyek. Amikor pedig éjfélkor lejár a megbízatásom, elmondanám a másik királynak, hogy miket tapasztaltam, hogy ő is jobb király lehessen.”
Tizenkét éves ez a gyerek!
Azért, remélem, ha majd öreg leszek – na jó, még öregebb, mint most - , csupa ilyen lovas-király-miniszter igazgatja majd a világot. Mert akkor már nem is lesz más dolgom, mint békésen rendezgetni a cipőimet, meg melegen tartani a rántott husit az unokáknak.
