Vannak ösvények, amelyekre az anyák rálelnek, de már csak a lányaik járhatják végig ezeket az utakat.
Vannak dolgok, amelyeket az anyák kezdenek el, de lányaikra vár a befejezés.
Vannak tüzek, amelyek az anyák szívében kapnak parázsra, de a lányok életét borítják lángba.
Az én nagyanyám jó asszony volt. Nem volt különösebben szép, legalábbis nem ez jutott az embernek első látásra eszébe róla. Megbízható, víg kedélyű, hatalmas munkabírású, becsületes asszony volt, de nem értett a női praktikákhoz. Emlékszem a ruháira és a cipőire: mindig strapabíró, célszerűen egyszerű holmikat hordott, híján minden játékos rafinériának. Vékonyszálú haját szoros kontyba fogta, fejkendő nélkül soha nem láttuk.
Mire én megismertem, már olyan volt, mint az angyalok: erős, jóságos és nemtelen. Hogy mikor és mitől vált ilyenné, arról nem sokat beszélt, így gyerekként a közös munkák során elmondott kis történetek szálaiból igyekeztem összeszőni nagyanyám életének tarka rongyszőnyegét.
Hamar meghalt az apja, négyen maradtak magukra nők: az anyja, a szelíd természetű nővére, a szinte még gyermek húga és ő. Azt mondták, a legéletrevalóbb volt a családjában. Neki nem maradt ideje „lánykodni” – másokért is dolgoznia kellett. A „részesgép”, amelyet tizenkét éves korától kiszolgált, törekké zúzta az ő fiatalságát is. Hiába sorakoztak a dicséretes meg a példás minősítések az elemi iskolás értesítőjében, nem tanulhatott tovább.
Pedig vágyott a tudásra, mindennél jobban vágyott rá. Emlékszem, mennyire szeretett olvasni. Az ócska, füzetes ponyváktól kezdve Kaffka Margitig minden keze ügyébe akadó nyomtatott betűt elolvasott. Ennyi maradt neki: az olvasás. Meg a kert, amit nagy gondossággal és hozzáértéssel művelt, amíg csak bírt.
Anyám fiatalon zavarba ejtően szép volt, bár azt hiszem, ő soha nem volt tudatában ennek a nagy szépségének. Furcsa, de nagyanyám nem támogatta, hogy tanuljon. „Ott a föld, elég lesz az neki is!”.
Ám anyám fellázadt. Rendes szakmát akart. Kitanulta hát a varrást, és leginkább olyan dolgokat készített, amilyeneket nagyanyám soha nem vett volna magára. Divatos, elegáns, finom, olykor frivol holmikat. Anyám kivételes tehetség volt a maga szakmájában, és szívesen is képezte volna tovább magát, de aztán valami miatt mégsem indult meg ezen az úton. Férjhez ment, gyerekei lettek és a mindennapos kis küzdelmekben elszürkültek és elfonnyadtak az álmai.
És most itt vagyok én. A lassan ötven évemet végigkísérte az állandó intézményesített tanulás. Ráadásul magam is tanár lettem. Nem örököltem anyám szépségét, sem nagyanyám bámulatos munkabírását. De a tudásszomjukat, azt igen. Azt hiszem, egy kicsit minden asszonyi elődöm helyett is koptatom a különféle iskolák padjait. Mert nekem már lehet.
Mindez egy mellényről jutott eszembe, amelyet éppen most készítek. Még anyám szabta ki ezt az anyagot vagy harminc éve nagyanyámnak egy ruhának, de aztán nem varrta meg soha. A minap a kezembe nyomta a félig kész ruhadarabot, hogy kezdjek vele valamit. Úgy döntöttem, egy kicsit férfias szabású, jó meleg mellény lesz belőle. Azért a hátára egy masnis megkötőt is álmodtam, hogy lágyítsam a szigorú szabást. Anyám és nagyanyám szintézise egy barna flanelmellényben…
És most itt ülök a kis műhelyemben, és bámulom ezt a félig kész mellényt.
Amit az anyák elkezdtek, azt néha a lányok fejezik be. És amit az anyák nem tanulhattak meg, azt mind a lányok fogják egy napon elsajátítani.
Nincs lányom. Magamnak kell ezt a mellényt befejezni. Mint ahogy magamnak kell a saját utamat is bejárni. Még akkor is, ha közben generációk vágyát és álmát viszem a hátamon útravalóként.
