A mi családunk generációkon átívelő, meghatározó élménye a raktározás. Szerintem a klasszikus tanmese kis hangya figuráját is valamelyik ősömről mintázták annak idején. Sőt, ha jobban belegondolok, az a sanda gyanúm, hogy ez a hangya eredetileg hörcsög volt, csak a fordítások során egyszer csak valahogy apró, fekete rovarrá korcsosult.
Ha visszagondolok a nagyanyám spájzára, ma is élénken él bennem a kép, ahogy a füstölt szalonna nyári melegben lecsöppenő zsírja végigfut a Kheopsz fáraó piramisával vetekedő Biopon halmon. Nagyanyám a szép emlékű Stirlitz kapitányt is megszégyenítve tudta megszerezni a közelgő áremelések hírét, és még mielőtt az eladókisasszonyok akkurátus kézírással átírták volna a helyi furnérfalú vegyesbolt polcain a félbevágott süteményalátétből készült árcédulákat, oly sikeresen le is csapott az utolsó készletekre, mint a négy páncélos és a kutya a kóbor SS hadtestekre.
Jószívű asszony lévén ezt a tudását a szomszédokkal is rendszerint megosztotta, így áremelések előtt az utcabéli Csepel biciklik csomagtartója csak úgy roskadozott a termetes cukor, liszt, olaj és légyirtó csomagoktól.
Anyám ezt a tudományt sikeresen átvette, sőt tovább is fejlesztette. Ha visszagondolok a nyári szünetekre, úgy rémlik, mi minden programot egyetlen szent küldetésnek rendeltünk alá: a befőzésnek. Üveget mostunk, meggyet magvaltunk, üveget mostunk, uborkát vágtunk, üveget mostunk, lecsót főztünk, üveget mostunk…. stb. Ha valaki megkérdi, mi volt akkoriban életem meghatározó illata, hát nem, az nem a Chanel no 5, de még csak nem is az Impulse Incognito, hanem a forró vízben oldódó Ultra illata volt. Ezek után nem csoda, hogy a testvérem kamaszként azzal a teóriával állt elő, hogy anyánk egy kisebbfajta atomvillanás után is még vagy három évig vidáman eléldegélne szimplán a befőttjein.
Anyánk a befőttek mellett a különféle ruhaanyagokat is lelkesen gyűjtötte. Meglátta, megszerette, majd takarosan be is hajtogatta őket a Varia szekrénysor különféle polcaira. Így soha nem jött zavarba, ha az iskolai ünnepség előtti este azt konstatálta, hogy ismét kinőttük a sötétkék szoknyát/nadrágot, vagy hogy néhány óra leforgása alatt három kisdobos őrsnek kellene csapatzászlót varrnia. Biztos kézzel nyúlt a megfelelő polcra, tolta a gép alá az anyagot, és pikkpakk megvarrta, amit kellett. A jó minőségű, kihízott, kinőtt holmikat pedig vagy továbbadta a családban – hogy mások is raktározhassanak –, vagy elrakta és később újrahasznosította őket.
Manapság már nem nagyon vásárol anyagokat, de azért a titkos készleteiből szerintem még most is fel tudna ruházni egy kisebb létszámú középsős óvodai csoportot.
Négy évszakra.
Váltó ágyneművel együtt.
Mivel ő is jószívű asszony, akárcsak a nagyanyám volt, szívesen osztja meg velem ezt a textilkészletet, annál is inkább, mert vénségemre én is elkezdtem varrni. Egyik remek, közös programunk lett, hogy együtt bogarászunk az anyagok között, aztán ha valamiben fantáziát látok, azt akár vihetem is. (Na, jó, ez inkább nekem remek program... ) Így akadt meg a szemem a legutóbb egy tengerzöld, bordűrös rakott szoknyán, amit vagy harminc évvel ezelőtt még anyám hordott. Úgy tűnt, hogy egyszer már áldozatul eshetett a jobb napokat látott ruhadarab egy újrahasznosítási kísérletnek, mert a dereka már le volt bontva, és ahogy az már a lebontott derekaknál lenni szokott, nyomtalanul el is tűnt a történelem viharaiban és a hirtelen felindultságból elkövetett szekrényrendezésekben. Ezt a szoknyát kértem most el, aztán addig forgattam, hajtogattam, szabtam, varrtam, míg egy ősrégi Simplicity szabásminta segítségével egy ruhácska nem lett belőle.
Azt hiszem, így formáljuk át a saját képünkre a legtöbb dolgot, amit az őseinktől hozunk, mint ahogy én átszabtam magamnak azt a szoknyát ruhává. Van, amit megtartunk magunknak ugyanúgy, a napi gyakorlatunkba ültetve. Van, amit továbbgondolunk, korszerűsítünk. S akad olyan is, amit végleg elhagyunk.
Mindent nem dobhatunk ki, amit az előttünk járók felhalmoztak, mert kincsek lapulnak ott a halomban. Még akkor is, ha első látásra megmosolyogtató, avítt kacatnak is tűnik némelyik.
(És mielőtt még bárki rákérdezne, igen én is raktározom: a fene sem tudja mennyi szépen fogó tollam, üres füzetem, motivációs nyomdám és matricám van itthon és az iskolai fiókomban. És igen, a különféle ruhaanyagokból is csinos kis készletem gyűlt már össze. Azt hiszem, még néhány év, és eljutok magam is a befőzésig, meg a Biopon-piramisig...)
