Családi érdekeltség miatt gyakran megfordulok mindenféle futóversenyeken, de be kell, hogy valljam, a páratlan futókarrierem eleddig még csak nem akart beindulni.
Volt ugyan némi tétova kísérletezésem, (na, ja, mindenki követ el dőre dolgokat ifjúsága során), de hamar be kellett látnom, előbb leszek én egyslágeres kiscsillag a piripócsi falunapon, minthogy tapadós naciban, önszántamból rójam a kilométereket.
Szóval, bár minden tiszteletem a sportembereké, mindeddig nem is értettem, hogy mi élvezet lehet abban, hogy hosszasan, nagyon sokáig rakosgatjuk egyik lábunkat a másik elé, miközben nyilalló oldalunkkal Szent Sebestyén babérjaira törünk, végezetül pedig, beérve a célba, még azon büdösen nekifogunk a pulzusszám, a sebesség és a csillagok állásának rituális elemzésébe.
Még a futóruhák sem vonzottak: funkcionális, szűk, műszálas cuccok. Sehol egy játékos fodor, egy kis csipke, masni vagy ilyesmi…
Azt meg, hogy valaki maratonokat, félmaratonokat is lefut, már végképp nem értettem: minek még nyújtani is a szenvedést, ha nem muszáj? Hát akad olyan is, aki önként szalad bele a pofonba? Rejtély volt ez számomra, nem is akármilyen…
A héten viszont történt valami, ami közelebb vitt a helyzet megértéséhez. Kaptam ugyanis anyámtól egy szép, virágos anyagot még a születésnapomra. Olyan volt ez a textil, mint a szappanoperák ármányos intrikái: jól néznek ki, azt meg kell hagyni, de azért csak óvatosan velük, mert a harmadik részig senki nem tudhatja, hogy milyen galádságokra képesek.
Ez tehát egy csudás-mesés kelme volt, csak épp az alattomosabb féléből. Az a fajta, amelyik egyszerre csúszik a gép alatt, mint hó elején a fizetésed, és ráadásul még nyúlik is, mint a szilveszteri évértékelő beszéd. Rakosgattam is egy darabig összevissza, leginkább a szekrény aljára, hogy ne is lássam. Mert hát bolond vagyok én, hogy csak úgy, magamtól küszködjek, ha nem muszáj???!
Aztán, ahogy az már lenni szokott, megláttam a Burdában egy jó kis ruhát, és onnantól kezdve már nem volt megállás a lejtőn. Kiszabtam: gondoltam cifrákat. Varrtam, és közben még cifrábbakat gondoltam. Summa summarum: küzdöttem, mint malac a jégen, de nem adtam fel.
Végül két Agatha Christie hangoskönyv (Hugh Fraser remek tolmácsolásában), több liternyi tea, némi csokoládé és néhány száz méter elpocsékolt cérna után büszkén jelentem, „hogy be van fejezve a nagy mű, igen. (…), az alkotó pihen.”
Illetve dehogy pihen! Most épp ott ül csapzottan, büdösen, de rendkívül boldogan, a levágott cérnaszálak tengerén ringatózva a műhelyében, és épp azt elemzi, hogy mit hogyan valósított meg a műszaki leírásból, és legközelebb mit fog másként csinálni.
Úgyhogy, kedves futótársak, kezdem már kapiskálni, mi is a helyzet azzal a félmaratonnal. Vegyük úgy, hogy nekem ezzel a ruhácskával meg is volt az első. És még az is lehet, hogy hosszas edzések után egy szép napon egy maratonra is benevezek: mondjuk valami jó kis selyem-tüll kombó? Rejtett cipzárral? Bélelve? :P :D
(A modell leírása a Burda 2019/5 számában, a 42-43. oldalon található meg.)
