Aki még életében nem tanított, úgy is képzelheti, hogy az osztályfőnökség leginkább abból áll, hogy tiptop Robin Williamsként arra neveled az ifjakat, hogy „szívd ki az élet velejét” meg hogy „Carpe Diem”, minek következményeként az osztályod csillogó szemekkel, „Ó kapitány, kapitányom!” felkiáltásokkal követ, diadalmasan vonulva veled tűzön-vízen által. (De legalábbis, biztonságosan elevickél mögötted az iskolai rendtartás és a tanmenet Szküllái és Kharübdiszei között tanévről tanévre.)
Hát, elárulom, ennek körülbelül annyi köze van a valósághoz, mint Rakéta porszívónak a Szojúz-Apolló űrprogramhoz. Az osztályfőnökség feladata valahová a cirkuszi akrobata és az olajkút-kezelő közé tehető. Jobb napokon. Rosszabbakon viszont a túsztárgyaló, az alkotmányjogász, a pszichológus, a takarítónő és a kiöregedett oroszlánidomár vetekszik egymással az emberben.
Szóval, kamaszok osztályfőnökének lenni zűrös állás. Ettől csak egyvalami lehet zűrösebb: kamasznak lenni.
Mert kezdjük azzal, hogy minden reggel fel kell kelni. Na, ja. A felnőttnek is fel kell kelni, de az ő hormonjai nem táncolnak éccaka vitustáncot. És neki nem üzenget senki éjfél körül az osztály Messenger csoportjában, hogy miből írunk holnap cetlit. Meg ásító macskás képeket sem küldözget neki senki a telefonjára fél egy körül.
Aztán ha végre sikerül felkelnünk, azt is el kell dönteni, mit vegyünk fel. Az ember könnyen mellényúlhat a választással. Mert mondjuk, az a csillogós-flitteres, emojis felső, amiért tavaly még ölni tudtál volna, ma már a hülyén-gyerekes kategóriát súrolja. Ha viszont az anyád blúzát veszed fel, mert mégis érettebbnek szeretnél tűnni, amikor összefutsz a folyosón azzal a kék szemű tizedikessel, az osztálytársaid röhögnek, aziránt érdeklődve, hogy esetleg kiárusítás volt a turiban, vagy szimplán csak a nagyi ruhatárából választottál magadnak aznapra outfitet.
Ha fogmosás közben a tükörbe nézel, szomorúan konstatálod, hogy a fejed köszönőviszonyban sincs a Bori instára feltöltött képeivel. (Bori neve lehet Géza is. Tök mindegy, a lényeg, hogy ő a legmenőbb az egész évfolyamon.) Bár tudod, hogy sokat dobnak rajta is a filterek, azért mégis… Míg az ő haja lágy loknikban hullik alá, a tiéd leginkább a macskátok bundájára hasonlít. (Miután a szegény pára egy teljes éjszakát töltött kint a nyitott teraszotokon, a dühöngő elemekkel dacolva.) Ott domborodsz, ahol nem kéne, ahol viszont kéne, semmi sincs. Ha valami véletlen folytán mégis a megfelelő helyen domborodsz, akkor meg rohadtul zavar, hogy tesi órán a fiúk kislabdadobás közben a pólódat bámulják idétlenül vihogva. Egyébként pedig, sohasem tudhatod, hogy a hátad mögött mikor, ki, mit terjeszt rólad. De persze van úgy, hogy te gerjeszted másokról a legnagyobb pletykalavinát, egyetlen elejtett mondattal. És az elindult pletyka útjába állni legalább annyira tanácsos, mint az elszabadult gőzgépet puszta kézzel megfékezni.
Aztán bent, a suliban, ott vannak a tanárok is, akik elvárják, hogy mindenre emlékezz abból, amit ők elmondanak neked a negyvenöt perc alatt. Persze, ebből a negyvenöt percből jó, ha tizenöt-húsz hasznosítható, mert figyelni nagyon nehéz, a következő okok miatt:
1. Az anyag unalmas.
2. A tanár is unalmas.
3. A padtársad piszkál.
4. A padtársad nem piszkál, de nem tehetsz róla, ha ránézel, nevetned kell. És ahogy az lenni szokott ilyenkor, minél jobban erőlködsz, hogy ezt visszatartsd, annál inkább pukkadozol.
5. Valaki beszól valami hülyeséget, amire neked eszedbe jut egy másik hülyeség, akkor más valakinek is eszébe jut valami, és így tovább, egészen csengetésig. Vagy míg a tanár ki nem borul, hogy megint hogy viselkedtek. Merthogy „Nem piacon, netán állatkertben vagyunk!”
6. Senki nem szól be semmit, csend van órán, de neked eszedbe jut valami, amin aztán jól el lehet gondolkodni egészen csengetésig. Vagy míg a tanár fel nem szólít. És aztán az egész osztály azon röhög, hogy te azt sem tudod, hogy hol jártok a könyvben. (Mit a könyvben! Egyáltalán: milyen bolygón vagyok, és hogy került ide körém ez a sok idegen?!!)
Ami a legrosszabb, a jegyeid mindezeket hűen tükrözik is. Meglehet, hogy alsóban még könyvet kaptál tanév végén a kiváló tanulmányi eredményedért meg a példamutató szorgalmadért, de az már régen volt, még az egyiptomi piramisok idejében.
Mostanság leginkább hármasok esnek be. Időnként kettesek. És alkalmanként, a csillagok kedvezőtlen állása miatt, néhány egyes is. Tudod, hogy ez nem OK, de azért irtó rosszul esik, amikor a szüleid jól leszúrnak és azt mondják, hogy nem ezt várták tőled, meg hogy így nem lesz belőled semmi. Pedig te szeretnél VALAMI lenni. Leginkább híres és sikeres. De ha ez nem jön össze, elég, ha gazdag leszel.
Addig viszont még ki kell bírnod valahogy. Valahogy el kell igazodnod azon, hogy egyszerre várják el tőled, hogy úgy viselkedj, mint egy érett felnőtt, de közben szót is fogadj, mint egy engedelmes gyerek, miközben te leginkább úgy érzed magad, mint egy horrorfilm két világ között rekedt szörnyetege.
Mert bárki bármit mond, kamaszként nem az élet velejét szívod. Csak szimplán az életet.
