Mivel elegem lett abból, hogy már egy ideje úgy használom a varrógépet, mint egyszeri legény a légpuskát a pócsi búcsú lilára mázolt, bádogfalú céllövöldéjében (minden készség nélkül, ám annál lelkesebben), komoly lépésre szántam el magam, és beiratkoztam egy szakiskola esti képzésére, divatszabó szakra.

Mikor tavaly szeptemberben megkezdtem a sulit, még jókat mosolyogtam magamban, mert felidéztem az egyik gyerekemet, aki apró korában a következőképpen nyilatkozott a családunk képzési színvonaláról:

„A mi családunkban mindenki tud valamit. Nagyapa autót szerel, apa számítógépeket javít… Csak anya nem ért semmihez.” (Ha jól emlékszem, akkortájt is épp valamelyik szakdolgozatomat írtam…)

Szóval, azon kuncogtam magamban, ha a Jóisten segítségével végül sikerül letennem a szakmunkás vizsgát, már a gyerekem sem mondhatja majd, hogy semmihez sem értek.

Persze, nem valószínű, hogy ötvenen túl majd a szalag mellett szeretnék dolgozni egy ruhagyárban. Muhahahh! Nincsenek is már ruhagyárak a környéken. A magyar könnyűipar pillanatnyilag olyan állapotban leledzik, mint Anakin Skywalker az Obi-Wan Kenobival folytatott tusa után.

(Na, ja, tudok én magamnak piacképes ágazatokat választani: előbb az oktatás, utána meg ez.... Hiába, no! Stratégának is születni kell!)

Mindegy is. Az igazat megvallva, leginkább azért kezdtem el ezt a sulit, hogy jól érezzem magam a bőrömben, és eltereljem a figyelmem az öregségről, a klimaxról meg az üres fészekről. Ez pedig tényleg bejött. Szeretek odajárni. Szuper lelkiismeretes tanáraim vannak, ráadásul a csoporttársaim is mind jófejek. Szorgosan csináltam is az online feladatokat, mert hát a vírus minket is egy időre a digitális térbe szorított.

Egyik este épp a szakrajz házimmal piszmogtam, de valahogy nem ment a munka olyan gördülékenyen, ahogy szokott.

Általában örömmel készítem el a szakrajzot. Lenyűgöz az, hogy a térbeli formákat síkban modellezzük. Izgalmas átlátni a különféle alkatrészek kapcsolódását. Amikor ezzel foglalkozom, azt érzem, hogy teljesen más részeit mozgósítom az agyamnak, mint amelyeket általában szoktam.

(Fiatalabbak és kockapalánták, kéretik halkabban röhögni!) Tudom én jól, hogy az erre írt számítógépes programok két és fél perc alatt lemodelleznek egy komplett esküvői ruhát fátyollal, a násznéppel és a templomajtóval együtt, de én már csak ilyen régimódi vagyok. Élvezem a piszmogást.

Nem beszélve arról, hogy külön élmény, hogy végre hasznát veszem a középiskolai matekórákon elsajátított szerkesztési alapismereteimnek. Igen, vannak nekem olyanok, még ha nem is látszik az meg rajtam elsőre! (Egyébként, ennyit arról, hogy „ezt soha az életben semmire nem fogom használni.” Várom már azt a pillanatot is, amikor majd az Ohm törvényét fogom ilyen vagányul a hétköznapokban alkalmazni. Mondjuk, kevés az esélye, hogy ezek után majd egy villanyszerelő tanfolyamon találom magam, de, persze, soha nem mondd, hogy soha!)

Szóval, általában jó móka a szakrajz, de aznap háromszor is nekifogtam a dolognak, mire valami vállalható került ki a kezem alól. Először nem is értettem, mi az oka, de aztán, feliratozván a papírt, rájöttem: semmi egyéb bajom nem volt, csak az, hogy nadrágszoknyát kellett modellezni.

Őszintén szólva, soha nem szerettem a nadrágszoknyákat. Még a kilencvenes évek elején sem viseltem őket, pedig akkor boldog-boldogtalan azokban pompázott.

Már akkor is úgy láttam, hogy ezek a holmik a divatipar evolúciós zsákutcái. Mint kb. a kacsacsőrű emlős. Sehová nem sorolható förmedvények, amik semmiféle testalkaton nem mutatnak jól. Eddigi életem során, csak egyetlen embert láttam, aki jól nézett ki ebben a ruhadarabban. De az az illető egy 180 cm magas, huszonéves, napbarnított fickó volt, aki két ló hátán büszkén állva porzott el a hortobágyi naplementébe.

Úgyhogy, lányok, asszonyok: nadrágszoknyát soha ne húzzatok magatokra! Még akkor sem, ha egy hajótörésnél csak ezt sodorja a partra nektek az óceán. Inkább fonjatok magatoknak többórás munkával egy sikkes pálmalevél szoknyát.

Hogy lezárjam a sztorit, végül csak meglett a nadrágszoknyás szabásminta modellem, ami amellett, hogy ronda, egy dologra azonban kiváló volt: átéreztem a készítése közben a tanítványaim helyzetét. Amikor feladok egy – egy házi feladatot, nekem eszembe sem jut, hogy valakinek lehet, az én tantárgyam a saját „nadrágszoknyája”.

Becsületükre legyen mondva, ennek ellenére a többség mégis megírja nekem az összes leckét.

És ezek után én azt gondolom, nem baj az, ha diákjaimnak nem lesz az Anyegin a kedvenc esti olvasmányuk. Hát, engem is hamarabb fog a nép pálmalevél outfitben látni, mint nadrágszoknyában!