Mindig is tudtam, hogy napjainkban, az okoskütyük és még okosabb algoritmusok korában, a hirdetés és reklám már nem ugyanaz, mint ködös homályba vesző gyermekkorom hajnalán.

Például manapság már senki nem reklámozna főműsoridőben, énekelve-táncolva véreshurkát, ugyanakkor nem tudsz egy videót úgy megnyitni, hogy eléd ne tolakodjon egy – egy politikus, hol jobbról, hol meg balról. Mondjuk, a hajdani véreshurka reklám legalább fülbemászóan dallamos volt. A mai politikai hirdetések viszont -hát, hogy szépen fogalmazzak -csak olyan irritálóan egyszerűek, mint a forma 1 futamra besoroló betonos furik . Szerintem ezektől a hirdetésektől még egy átlagos képességű nyolcadikos is kreatívabb reklámot dobna össze a nagyszünetben a telefonja segítségével.

Mindegy is. A lényeg, hogy reklámozásban irgalmatlanul sok pénz van, és mint tudjuk, a pénzt körül forog a világ. Szóval, a reklámguruk a szoftverfejlesztőkkel karöltve mindent megtesznek, hogy egyre jobban személyre szabják az üzenetet, hogy minél hatékonyabban és mélyebben nyúljunk a pénztárcánkba. Mindez, digitális bevándorlóként, számomra egyrészt hátborzongatóan utópisztikus, másrészt viszont valahol szánalmasan kacagtató is.

A minap is egy ilyen élménnyel lettem gazdagabb Folti macskánk jóvoltából, akinek úgy tűnik, megártott a karácsonyi menü, mert reggel, néhány gyatra nyávogás után, a gyomra egész tartalmát művészi gondossággal az előszoba szőnyeg közepére ürítette.

Mit tesz ilyenkor az ember lánya? Szőnyeg a mosógépbe, macska az udvarra. És mivel az ilyen helyzetek higgadt kezeléséhez kell valamilyen legális drog is, hát előkapja még a kis vezeték nélküli hangszóróját, feltekeri a max hangerőt, és elindítja a YouTube-ról a kedvenc slágereit, még a honfoglalás korából.

Mert még macskahányást is jobb takarítani, ha közben teljes tüdőből zengjük a Communards Don’t leave me this way című örökérvényűjét. Egyszóval, sikáltam és „énekeltem”, de már itt gyanakodhattam volna, mert a zene előtt diszkréten egy ránctalanítót ajánlott az algoritmus. Ám sodort magával a lendület, meg a jó kis instrumentális betét, tehát úgy döntöttem, fene nem bánja azokat a ráncokat.

Miután az előszoba készen lett, gondoltam, az ebédlőt is kipucoválom, úgyhogy sorra került némi Backstreet Boys is – tudjátok: „juár máj fááááájööö, divan dizáááájööööö”, meg az is hogy „ evribáááádi, yeeeee, yeeee…” . Na, ennél a pontnál már a menopauza elleni hormonpótlással fenyegetett a YouTube…

És amikor pedig előkotortam valahonnan a Bros nevezetű formáció When will I be famous című, múlandó dicsőségét is, beütött a krach, és azon nyomban meg is kaptam a felhívást a nyugdíj -előtakarékossági biztosításra.

Most azon gondolkodom, ha netán valami jóféle Szécsi Pált indítok el diszkrét aláfestésnek a macskahányás feltakarításához, mit hirdettek volna nekem… Ocelot-mintás járókeretet?

Szóval, kedveseim, csak óvatosan azokkal kattintásokkal, a lájkokkal, de még az üzenetekkel is. Mert a falnak is füle van. A telefonnak meg pláne. Nagy Testvér figyel ám, és bőszen jegyzetel.