Szeretem a letűnt korok divatját. Nem, nem azt a kort, amelyikben már én is éltem. Arra csak kellő öniróniával szabad az embernek visszatekintenie. Tudod, az az időszak, amelyikben olyan fotók készültek rólad, amelyeken a legjobb esetben is csak kínosan vigyorogni tudsz, és csupán ilyeneket bírsz kinyögni, hogy „Nahát, az a válltömés, az azért…!”, vagy „Drága búzakenyér! Hát hogy nézett ki az a „malteros” farmernadrág rajtam?!”.

Szóval, én nem ezért a divatért rajongok. Én azokhoz a holmikhoz vonzódom leginkább, amelyeket anyám, vagy a nagyanyám hordhatott volna lánykorában. Vagy legalábbis, amikre süldő lányként ők is rácsodálkozhattak a Cinecittá díváin, miközben a falusi mozi nyikorgós faszékein kuporogva a foltozott vásznat bámulták. Vintage - így hívják ezt mostanság. Nem tudom megmagyarázni, de jól érzem magam az ilyesféle ruhákban. Kicsit olyanok, mint én. Néha bolondosak, néha elegánsak, de mindig nagyon nőiesek.

Az ilyen ruhák legjobb lelőhelye pedig a turkáló, ahol a szerencsés csillagzat alatt született nőszemélyek valódi kincsekre bukkanhatnak. Mondanom sem kell, valahogy mindig belebotlom egy ilyen boltba, bármerre is kanyarintom az utam a városban. Aztán, ha már arra járok, ugye, akkor be is nézek. Ha meg már benézek, akkor… Nem részletezem.

Még a nyár elején történt velem, hogy épp egy ilyen turiban jártam, (persze, persze, merő véletlenségből, hogy máshogy…), és megpillantottam egy virágos, kék kartonruhát. Hogy a füzetes Romana szakirodalmat idézzem: „ perzselő szerelem volt ez, első látásra”. Egyetlen gondom akadt csupán ezzel a ruhával: kb. kétszer nagyobb volt, mint az én méretem. Ha igazán pontosan szeretnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy a darab akkora volt, hogy nekifutásból, szaltózva is kényelmesen bele tudtam volna ugrani.

Látván a méretét, lemondóan sóhajtottam egyet, és a kijárat felé vettem az irányt, ám az a kék ruhácska, ott a fogason, nem hagyta annyiban, és könyörgőre fogta a dolgot: „Vigyél haza! Kérlek, ne hagyj itt…” Természetesen az agyamban beindult az ilyenkor szokásos meggyőző hadművelet: „ Féláras akció van… igazi vintage darab …, Majd kezdek vele valamit!”. Rövidre fogom: hazahoztam a kis árvát. Aztán kimostam, szétfejtettem teljesen, és nulla gyakorlattal újra varrtam az egészet.  Summa summárum, amint készen lett, máris abban pompáztam a suliban.

Mivel szegény pedagógusnak is szüksége van időnként némi legális doppingszerre, úgy döntöttem, hogy kihasználván aznap az egyetlen lyukasórámat, kitrappolok a szomszéd üzletbe némi étcsokoládéért. Midőn csöppet sem nőiesen, ámde a kék kis kartonruhámban annál puccosabban visszafelé vágtáztam az iskolába, egy idős hölgyet láttam a járdán közeledni. A hölgy láttamra megtorpant, letette két cekkerét, majd mint aki kísértetet látott, rám meredt. Aztán ahogy elviharzottam mellette, még utánam is fordult.

Abban a korban vagyok, amikor már forgóajtón kívül nemigen forgolódik senki utánam, úgyhogy meglehetősen feltűnt a dolog. A néni elmosolyodott, és így szólt:

- Bocsánat, kedves, hogy így megnéztem. De olyan gyönyörű a kis ruhája… Ilyet nem látni manapság a boltokban…

Melegség töltötte el a szívemet. Nem is azért, mert a néni megdicsérte az amatőr munkával összeeszkábált holmimat. Inkább azért, mert ezzel a kis kék, kartonruhával sikerült valamit felidéznem benne. Tán egy régi bált, tán egy hajdani udvarlót, vagy csupán az elveszettnek hitt, felhőtlen ifjúságot.