Az egész úgy kezdődött, hogy volt két darab, teljesen egyforma, korallpiros, empire-szabású nyári ruhám. Tudjátok, azzal a fajta szabással, ami csak nagyon kevés nőnek áll jól, (a férfiak többségén pedig még annyira sem mutat), mert két lehetőség van vele kapcsolatban: vagy úgy nézel ki benne, mint azok a múlt század eleji porszívók, amelyeknek a porzsákja a hosszú csőre volt felszerelve, (na ez vagyok én), vagy pedig úgy, mint az újrahasznosított vászontáskába szorult töltött galamb.

Felmerülhet a kérdés, ha ennyire vacakul áll rajtam ez a fazon, minek vettem meg. És minek vettem egyből kettőt is belőle? Nos, tisztelt ítélőszék, többféle indokot is képes vagyok felvonultatni tettem magyarázatára.

Először is november vége volt. Búbánatos idő, szürkeség, hideg és köd. (Jó, köd épp nem volt, de azért ez jól hangzott.) Aztán az is hozzájárult a dologhoz, hogy egyszerre kellett tanítanom digitálisan és élő üzemmódban is az iskolában. (Valljuk be, ez nem annyira egyszerű feladat. Főleg, ha azt is számításba vesszük, hogy az én tanárképzésem idején még a csoportmunka is forradalmian új eljárásnak minősült. Ha pedig valaki akkoriban azt mondta volna nekem a Bessenyei György Tanárképző Főiskola linóleum szagú körelőadójában, hogy egyszer majd úgy fogom okítani a népet, hogy egy kütyünek beszélek, a gyerek meg otthonról pizsamában tolja a válaszokat, hát a legkevesebb az, hogy körberöhögöm, majd azt tanácsolom neki, hogy kevesebb Nemere Istvánt olvasson.)

Szóval, a hideg tél meg az öszvér oktatás miatt már eléggé megrottyant a lelkiállapotom, úgyhogy egy péntek délután bevágtáztam egy bevásárlóközpontba, előre megfontolt bánatvásárlás céljából. („Ti leányok, ne tegyétek!”). És hát ahogy ott kódorogtam, kódorogtam, megláttam, hogy épp leárazás van. És a fogason ott lógott ez a korallpiros csoda. Mondom, PIROS volt. (Nincs több kérdésem a vádlotthoz, bíró úr…)

Mivel az árcédulán 390 forint díszelgett, úgy gondoltam, hogy luxusfeleségeket is megszégyenítő pazarlással, egyből kettőt is veszek belőle. A pénztáros kislány furcsán ráncolta a szemöldökét: ki az a bolond, aki télvíz idején egyből két ronda nyári ruhát is vesz? De mivel jószándékú teremtés volt, szépen, tagoltan ezt mondta átnyújtva a blokkot: „Tíz napig vissza tetszik tudni hozni, ha mégsem…”

- Nem hozom vissza. Szét fogom nyírni! – jelentettem ki, és szememben már ott szikrázott a kreativitás lángja, amit szerintem szegény kislány szimplán csak eszelősségnek érzékelhetett, mert villámgyorsan szatyorba csúsztatta az árut és sietősen elköszönt.

Azt hiszem, azóta is azon töri a fejét, hogy most valami zöld aktivistával futott össze, aki ilyentén módon kíván lázadni a divatipar okozta környezetszennyezés ellen, vagy pedig pusztán csak kimenő volt aznap Nagykállóban.

Itthon aztán jó darabig a szatyorban maradt a két ruha, egészen addig, mígnem jött a téli szünet. És ugyan lett volna mit javítanom, meg az sem igaz, hogy olyan nagyon szükségem volt még egy nyári ruhára. Egyszerűen csak jól esett agyalni, bontani, szabni meg varrni. A kettőből lett egy, ami ugyan még nem sikerült teljesen tökéletesen, de azért hordható. Ami pedig a legfontosabb, minden percét élveztem, míg létrehoztam.

Hát, ennyi, tisztelt bíróság. Kérem ítéljenek…